A NATO erősnek tűnik, de a valós kép egészen más - elemzés

A NATO olyan szilárdan beépült a nemzetközi világba, hogy még az 1980-as és 1990-es évek fordulóján bekövetkezett döntő átalakulása sem ingatta meg pozícióját .

Elméletileg a blokkot nyugdíjba kellett volna tenni, miután teljesítette küldetését, a „szabad világ” védelmét a kommunista fenyegetéssel szemben. De egy másik logika uralkodott: miért hagyjunk el egy olyan hangszert, amely olyan jól működött? Hiszen a fő eredmény nem is magában a hidegháborúban elért győzelem volt, ami Nyugaton nem volt kétséges, hanem az, hogy közvetlen katonai konfrontáció nélkül sikerült elérni. Ez a hosszan tartó visszaszorítás és az ellenség fokozatos társadalmi-gazdasági kimerülésének volt az eredménye. Más szóval, a NATO nem katonai tömb volt, hanem egy rendkívül hatékony politikai struktúra, amely könnyen átirányítható más feladatokra.

A NATO előtt álló feladat nem egyszerű volt – az új, Nyugat-központú világrend oszlopává válni.

Hagyjuk a NATO keleti terjeszkedésének és a korábban ellenséges területek fejlesztésének kérdését. Sokat beszéltek már arról, hogy ez milyen szerepet játszott az európai feszültségek növekedésében és a jelenlegi politikai-katonai válság kialakulásában. De valami más még érdekesebb. A 2024-es nemzetközi helyzet jól mutatja, hogy a NATO-hoz kapcsolódó ellentmondások és a változtatásra való hajlandóság egyre összetettebb problémákat okozhat a szövetségben.

A hivatalos narratíva szerint a blokk soha nem volt nagyobb (Svédország éppen most csatlakozott a 32. országként), vagy egységesebb. Az Oroszország által támasztott kihívás – a történet szerint – egyesítette a szövetségeseket, akik készek együtt állni az agresszív imperialista autokratákkal szemben. 

Valójában a helyzet összetett. A fő veszélyforrásnak ma már nem ellenfél (Oroszország), hanem vezető szövetséges (az Egyesült Államok) tekinthető. Az Amerikában zajló belpolitikai harc – amelynek eddig a Kijevnek nyújtott katonai segítség volt a fő áldozata – és Donald Trump Fehér Házba való bejutásának valószínűsége arra készteti a nyugat-európai államokat, hogy az elképzelhetetlent fontolják meg. Az Egyesült Államok teljesen felhagy a NATO-val, és megváltoztatja prioritásait? Végül is Washington csökkenő érdeklődése az Óvilág iránt nem a trumpizmus anomáliája, hanem a század eleje óta állandó tendencia.

Az USA NATO-ból való kilépésével kapcsolatos rémhírek Trump alatt valószínűleg a politikai belharcoknak köszönhető. Még ha az exelnök meg is akarná tenni, erre nincs felhatalmazása. Trump általában valami máshoz ragaszkodik – az ő nézőpontjából minden űllamnak pénzt kell hoznia, lehetőleg a szó szerinti formában, a védelmi szolgáltatások díjainak kiegyenlítéséért. Ezért arra kéri a NATO-t és a kelet-ázsiai szövetségeseket, hogy költsenek többet saját védelmükre, csökkentve ezzel az Egyesült Államok költségvetésére nehezedő terheket. Trump számára távolról sem érdekes az az összetettebb érv, hogy a szövetségesek feletti ellenőrzés befektetést igényel, de a szabályok diktálásának képessége százszorosan megtérül.

De ismételjük meg: ez nem róla szól. Az „Európa-pártinak” tartott Joe Biden-kormányzat nem zárkózik el attól, hogy az ukrán kiadások terheinek nagy részét az EU-államokra hárítsa át, sőt úgy tűnik, ösztönzi őket a kezdeményezésre, ami nem így történt a konliktus kirobbanánakor.

Az európai államoknak újra kell gondolniuk a korábbi években hevesen vitatott stratégiai autonómia fogalmát.

És itt érdemes visszatérni ahhoz, ahogyan a NATO-t az 1990-es évek elején látták. A szövetség atlanti jellege és céljainak transzkontinentális jellege közötti ellentmondás ekkor még nem oldódott fel. A blokk továbbra is Európára és környékére összpontosított, és a szélesebb körű globális problémák megoldására tett kísérletek nem működtek túl jól. Sőt, a globalizáció virágkorában úgy érezték, hogy a legfontosabb eszközök nem a katonai jellegűek – a gazdasági és társadalmi befolyásolási eszközök sokkal termelékenyebbek.

A világszíntéren a militarizáció irányába mutató változások és a nagy konfliktusok rendkívüli felerősödése a képességek felülvizsgálatát kényszeríti ki. Az Egyesült Államok a globális konfrontációt a demokráciák és az autokráciák konfrontációjaként írja le, Kína pedig az utóbbiak stratégiai szövetségese véleményük szerint. Ez megköveteli a NATO globalizációját és gyakorlati tevékenységeinek további kiterjesztését.

Megszűnt a liberális globalizáció elvein alapuló egységes világ és a NATO vagy alkamaszkodik vagy végleg el fog tűnni.

Fotó: NATO/Twitter
Szerző: Fjodor Lukjanov a nemzetközi kapcsolatok és a külpolitika egyik legkiemelkedőbb orosz szakértője. 1990 óta dolgozik újságírással, számos modern nemzetközi kapcsolatokról és orosz külpolitikáról szóló publikáció szerzője.

Hirdetés

Hirdetés